Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk. Egyszersmind visszatérünk a méhkashoz. Merthogy a sorozat eddigi posztjai sok érzelmet, sok vitát kavartak. Most újra belenyúlunk. Már úgyis mindegy... :)

Út az elismertséghez

Ahhoz, hogy a korfball elfoglalja méltó helyét a hazai sport ökoszisztémában, be kell jutnunk azon helyszínekre, ahol a komolyságot osztják. Mert a magyar sport, tetszik, nem tetszik, így működik.

Az egyik ilyen helyszín a TF. Nem elég csapatként jelen lennünk: egyrészt, a jelenleginél eredményesebb csapatként kellene öregbítenünk a korfball hírnevét az egyetemen belül, másfelől be kell kerülnünk a TF edzőképzési rendszerébe. Ez véleményem szerint elkerülhetetlen lépés: enélkül sokkal nehezebb lesz előre lépnünk és fejlesztenünk edzőinket, vagy a korfballba belekóstoló testnevelőket.

Ezzel egyidejűleg be kell kerülnünk a Diákolipia versenyrendszerébe. Először nyilvánvalóan csak a legalsó lépcsőre, de mihamarabb el kell kezdenünk megmászni ezt a piramist is.

A versenytársaink ugyanis már ott vannak, és innentől a testnevelők őket választják. Kispályás floorball és lábtoll-labda, meg egy csomó másik Diákolimpia már van. Elengedhetetlen, hogy legyen korfball is, különben az iskolák érthető okokból a lábtoll-labdát és a kispályás floorballt fogják választani (félre ne érts, semmi bajom ezzel a két sporttal, sőt: épp most állítottam őket követendő példaként magunk elé).

Ha erre megyünk, változtatnunk kell pár bevált gyakorlaton, ami macerás. Más korosztályok a versenyeken, új ellenfelek, más követelmények az edzők és a csapatok felé, és persze az elkerülhetetlen anyagi kérdések. Mert nem olcsó pl. egy edzőképzés. De ha nem lépjük meg ezeket a fájó intézkedéseket, akkor nem jutunk el oda, ahová mindannyian vágyunk: a népszerű, sikeres, eredményes magyar korfballhoz.