Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Az elvesztegetett idő

Tajvan már egy évtizede toporog a kapuban, néha bedugja a lábfejét a résbe (U19 Világkupán játszottak már döntőt, sőt, nagy meglepetésre meg is verték benne a hollandokat), de igazán beljebb jutnia még nem sikerült. Az a fránya döntő felnőtt VB-n még nem jött össze. Most sem. Attól tartok, amíg nem importálnak korfball tudást, és nem játszanak sok-sok tétmeccset holland és belga csapatok ellen, addig nem is fog.

Szomorúan néztem a tajvani csapatot a mostani VB-n. Évek óta kőkeményen edzenek, tényleg minden nap, hogy megverjék legalább a belgákat. Fizikailag nem nagyon tudnak már fejlődni (sőt, az az érzésem, a 4 évvel ezelőtti állapothoz képest kicsit vissza is estek), a dobáshatékonyságukat sem nagyon tudják emelni. De ebből látszik, a korfball sokkal több mint sok futás és pontos dobások összessége.

A korfball gondolkodós játék. És ebben bizony Tajvan még nagyon le van maradva. A belgák elleni meccsük simán nyerhető lett volna, ha észreveszik, hogy a belga lányok lassan fordulnak, ziccerben verhetőek és nem nagyon akarnak gólt dobni. De sajnos nem vették észre, erőlködtek tovább a begyakorolt sémáik szerint. Nem is nyertek.

Erről egy régi élményem ugrott be: egyetemi Világkupán játszottunk Tajvannal, akik nyilván gyorsabbak, pontosabbak, ügyesebbek és képzettebbek voltak nálunk. Igenám, de mi a jól bevált hátulvédést kezdtük alkalmazni védekezésben, vagyis nem engedtük, hogy szedőt alakítsanak ki. Több mint egy félidőbe került, mire rájöttek, mi a teendő ilyen esetben. 40 percig döntetlen körül voltunk velük, pedig klasszisokkal gyengébbek voltunk. De rutinosak és kreatívak, mert tudtunk alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, amikor 8 villámlábú tajvani rohangászott, szemmel is követhetetlen sebességgel a pályán (és, hab a tortán, néha komolyan azt sem tudtuk megállapítani róluk, hogy ki a fiú, ki a lány...).

Azóta is pont ugyanez hiányzik a tajvani korfballból: a rutin és a rugalmasság. Amíg megmaradnak annál, hogy gépiesen, és egyre tökéletesebben ismételgetik a begyakorolt figurákat, addig valószínűleg ők lesznek a legjobbak az ellenfél nélküli korfballban. Ahol viszont van ellenfél is a pályán, amely ráadásul nem fél használni a fejét, addig nem fognak tudni előrébb lépni a jelenlegi harmadik helyükről.

Ami, tekintve az általuk belefeccölt rengeteg erőfeszítést és munkát (amely miatt le a kalappal előttük!), hihetetlen veszteség. Ennyi melóval és ilyen adottságú játékosokkal simán világbajnok csapatot kellene építeniük.