Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk.

Céltudatosság, fegyelem

A magyar korfball jelen pillanatban nem áll túl jól céltudatosságban és fegyelmezettségben. Van egy csomó olyan szabályunk, amelyet nem tartunk, és amelyet nem tartatunk be. Ez így egy bukó kombináció (bár jellemző Magyarországra).

Érdemes volna átvizsgálnunk a magunk hozta (és a törvényileg ránk vonatkozó) szabályokat, és ami felesleges/betarthatatlan/betartathatatlan/hülyeség, és egyszersmind kiiktatható, azt ki kell iktatnunk. Ami viszont értelmes és/vagy kötelező, azt be kell tartatnunk mindig, mindenkivel. Nem lehet olyan szabályunk érvényben, amelyet nem tartatunk be. És a Szövetségnek (és minden egyes képviselőjének, dolgozzon bármilyen pozícióban) élen kell járnia a szabályok betartásában. Sportorvosik? Minden meccs előtt legyen ellenőrzés, és legyen szankció. Aki igazán játszani akar, az megcsináltatja (akkor is, ha a rendszer vacakul működik és körülményes). Emberek delegálása a meccseken a zsűribe? Aki nem ad embert, bukja a meccsét. Bizottsági munka? Aki nem dolgozik, ne kapjon jóváírást (persze mérhető, egyértelmű kritériumok alapján döntsük el, mi minősül elegendő, és mi elégtelen munkavégzésnek). És ne dolgozhasson az Elnökségben olyan ember, aki rendszeresen nem jár el a megbeszélésekre, és nem végzi el legalapvetőbb feladatait sem (volt ilyen még nem is olyan régen).

Igen, ez átmeneti lemorzsolódással fog járni. De erre azt mondom, a homokzsákokat ki kell dobálni a léghajóból, ha repülni akarunk vele. És én azokat tekintem célcsoportnak, akik repülni akarnak. Aki azért morzsolódik le, mert nem hajlandó betartani a szabályokat, az morzsolódjon is le.

Igen, ehhez el kell döntenünk, minek tekintjük a korfballt: jópofa hobbynak, szabadidős tevékenységnek, ahol mindenkit várunk, és igyekszünk mindenkit megtartani, vagy komoly sportnak, amely versenyképes más sportokkal és a szórakoztatóipar más termékeivel. Én az utóbbira szavazok. Ráadásul a kettő nem zárja ki egymást. Ha van egy profin működő, magas színvonalú bajnokságunk, akkor az alá sokkal könnyebb beszervezni szabadidős tevékenységeket (mert pl. van mivel eladni a korfballt a nagyközönségnek). Visszafelé szerintem a dolog nem nagyon működik: jópofa lötyögésből nemigen szokott magas színvonalú top sport születni.

És ehhez kell még valami, ami szintén céltudatosság és fegyelem kérdése: brandet kell építenünk a korfballból. Ehhez viszont jelentős újrapolírozás szükséges a jelenlegi imidzsen.

Példának okáért, a Szövetségnek kötelezővé kell tennie az egységes, sportos felszerelés viselését a meccseken, már a korosztályos bajnokságokban is. Nem lehet szedett-vedett mezekben, tréningnadrágban, összevissza pólókban pályára lépni. Akinek nincs meze, nem játszhat. Ilyen egyszerű. Egy pólóról és egy szoknyáról/nadrágról szól a történet, nem többről. Ráadásul a korosztályos csapatok gyakorta használhatják az iskolai mezeiket is. Ha pedig valaki végképp képtelen előteremteni a felszerelés árát, még mindig lehet találni olyan holland/belga klubot, amely tud segíteni egy régebbi garnitúrával. Nincs olyan, hogy nem lehet. Olyan van, hogy nem akarom.

Mert mi van, ha most egy korfball meccsre betéved egy forgatócsoport (tisztelet a kivételnek, nagyon tetszik pl., hogy a SZAC-nál még a zokni is egységes)? Hogy magyarázzuk meg, hogy a kékek (és szürkék) játszanak az elvileg sárgákkal (de a narancs mezes is velük van)? És ha nem forgatócsoport, de testnevelő jön le, vagy egy potenciális szponzor? Nekik mit mondunk, hogy komolyan vegyenek? Nem nevettethetjük ki magunkat úgy, ahogy most néha tesszük.

A curlingben csak úgy indulhatsz versenyen, ha egységes a csapat szerelése, és mindenkin rajta van a szövetségi felvarró. Punktum. Biztos van, aki emiatt távolmarad egyes versenyekről. Aki viszont ott van, az jól mutat, és kiváló vágókép tud lenni a pályán készült interjúkhoz. És érzi, hogy egy közösséghez tartozik, amely ráadásul nem enged be akárkit a tagjai közé.

Hogy mondta Woody Allen? "Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának". Én meg olyané, amelynek bárki a tagja lehet. Az is, aki nem tartja be a legelemibb, ésszerű (mert okosan megrostált) szabályokat.

(folyt. köv.)