Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk.

Játékosaink képzése

A szakemberképzésről ejtettünk már szót korábban (itt). Ezen belül is rém fontos az edzők képzése, mert nagyban az edzőkön múlik, milyen játékosaink lesznek, és milyen eredményesek leszünk a világversenyeken.

Mit kell tudjon egy edző? Egyrészt, jó, ha az edző a korfball lelkes nagykövete, mert akkor be tudja vonzani a gyerekeket az edzésre, és ott is tudja őket tartani, ergó nagyobb bázisból meríthet. Másodsorban, szükséges, hogy az edző értsen a szakmájához, mert akkor lesz képes kihozni a maximumot a játékosokból.

Na már most, jelen pillanatban a hazai korfball edzői gárda inkább lelkes nagykövet, mintsem a szakma mestere (e sorok íróját is beleértve). Ez alatt azt értem, hogy több olyan edzőnk is van, aki nagyon jó abban, hogy a gyerekeket, fiatalokat megnyerje a korfballnak. Ezért van az, hogy az ország több helyén szépen működnek, gyarapodnak az utánpótlás csapatok. Tök jó.

Valamiért a nagy áttörés azonban mindezidáig elmaradt: az ifjú titánok immár évek óta képtelenek arra, hogy leszorítsák a trónról a rutinos, vén (a jelzőért én kérek elnézést többektől...) rókákat. Pedig olyan jó lenne már új nyakakban látni a bajnoki aranyat! Nem mintha bármi bajom volna a Szentendrével, de egy kicsit már unalmas (tán nekik is), hogy (szinte) mindig ők nyernek.

Tavaly, a bajnokság elején felcsillant a remény: a SZAC megverte őket, de ezzel véget is ért a történet. A bajnokság maradéka a már jól ismert koreográfia szerint zajlott, egészen az elődöntőig. Ott megint visszatért az izgalom, a MAFC – SZAC meccsek során legalább is. És sajnos a rutin megint legyőzte az ifjúi lendületet (a ’sajnos’ természetesen nem a MAFC ellen szól: remekül hozták magukat, szimpatikusan és okosan játszottak. Csak számomra megint unalmas volt, hogy senki nem szorítja ki a két arany generációt a magyar korfballból. Pedig ideje volna). Mert az ifjúi lendület nem párosult higgadtsággal és alázattal.

Attól tartok, a fiataljainknak még sokat kell tanulniuk. A maga idejében mind a MAFC, mind a Szentendre eljutott kb. addig, amíg a világszínvonalhoz képest Magyarországon el lehetett jutni (mondjuk, a világszínvonal 60-70%-áig). Ma viszont az a helyzet, hogy a világ ellépett mellettünk, és a SZAC generációja sokkal messzebb van a világszínvonaltól, mint elődeik. Pechük van, felgyorsult a korfball fejlődése. És azzal kellene lépést tartaniuk, lépést tartanunk.

Technikailag, taktikailag, emberileg: minden téren ránk fér a fejlődés. Nem elég, ha a magyar mezőnyben jó egy játékos. Kis vadászterületen a legnagyobb tigrisnek lenni nem pálya. Nemzetközileg ugyanis nem vagyunk eléggé versenyképesek. Nemzetközileg is jegyzett tigriseket kell nevelnünk.

Nem könnyű edzői feladat ez: a tigris ugyanis nehéz eset. Non-konform, ambíciózus, sokszor önző, de mindenképpen motivált és győzni akaró. És nem fogadja el edzőjének azt, akit nem tud tisztelni. Nem tudom, hányan vagyunk idehaza olyanok, akik képesek lennénk egy csapatnyi valódi tigrisnek olyan, egy hónapos edzéstervet összerakni, amely után a tigrisek azt mondanák, szeretnének még velünk dolgozni. Én például eléggé remegő lábakkal látnék munkához...

Ilyen szempontból szerencsénk van: alig van idehaza igazi tigris a játékosok között. Annál több a közepessel is elégedett, aranyos, de egyáltalán nem (eléggé) ambíciózus játékos. Vagy a kis vadászterületek nagy királya. Úgyhogy a szerencsénk a lúzerek szerencséje. Ezért nem érünk el jobb eredményeket, és ezért ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy amit tudunk, az elég. Nem elég. Tanulnunk kell. Edzőknek, játékosoknak egyaránt.

Ha ehhez Hollandiáig kell mennünk, ám legyen. Támogassunk mindenkit, aki akár egy kurzusra, vagy hosszabb időre kimegy, hogy gyarapítsa a tudását (és szívjuk le tőle hatékonyan a felszedett ismereteket, amikor hazatér). Ha pedig ide kell hoznunk Hollandiát, tegyük azt. Van számos olyan edző, játékos, aki örömmel jön, ha hívjuk, és aki rengeteg újat tud mutatni nekünk. Csak ehhez befogadó közeg kell, olyan edzők, akik fejleszteni akarják magukat, és olyan játékosok, akikben izzik az ambíció, hogy világszínvonalú teljesítményt nyújtsanak.

Magyar tigrisek, merre vagytok?

UI: levezetésnek egy kis kultúra. Ha már tigris, és ambíció, és erő, akkor

William Blake: A tigris

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Egy találó kérdés kapcsán elgondolkodtam azon, mi a csudáért vágtam bele a blog írásába. Azaz, vigyázat:

Ars poetica jön...

Talán ezzel kellett volna kezdenem. Hogy mi a célom ezzel a bloggal. Szerencsére ma egy kedves korfballos barátom, aki szintén hajlandó egy csomó áldozatot hozni a fejlődésért (most például valószínűleg éppen fincsi párolt zöldséget vacsorázik a nagy észak-holland szmötyi kellős közepén), rákérdezett. Azt kérdezte, „főleg a saját szórakoztatásodra, esetleg a miénkre írod, szeretted volna már kiadni magadból a korffal kapcsolatban összegyűlt gondolatokat, tapasztalatokat, vagy reméled, h valamit elérhetsz vele?”

Jó kérdés. Nagyon jó. A legjobb benne, hogy nincs kész válaszom. Nyilván, szórakoztat a dolog (talán másokat is). Meg fegyelmezettségre nevel. Minden napra egy poszt – ez néha könnyű, néha melós. Dehát pont ilyenekről írok a posztokban, hogy a fejlődésért  bizony melózni kell. Akkor talán nem baj, ha magamnak is adok feladatot...

Korffal kapcsolatban összegyűlt gondolatok: nos, igen, van pár. Talán már az eddigi posztokban is találtál néhányat (vagy nem, ez esetben kösz, hogy mégis olvasol...). Mégis, ha jobban belegondolok, sokkal jobban örülnék, ha a blog kapcsán mások gondolatainak is teret adhatnék. Mert a sajátjaimat már ismerem, és szerintem sokan, akik korfballos körökben mozognak, szintén ismerik őket. Néha, sejtem, unják is. Én viszont annyiótok gondolatait nem ismerem! Pedig jó lenne. Úgyhogy ezúton is bőszen invitálok mindenkit kommentelni, posztot írni, állást foglalni.

Mert, igen, talán ez is hiányzik nekem kicsit a mai magyar korfballból. Vitatkozni tudunk. Lehurrogni mást, azt is. De valami mellett, pozitívan állást foglalni, az mostanában csak keveseknek megy. Elkezdeni valamit. Aztán folytatni. Megküzdeni érte, tűzön-vízen át. Ahogy annó a klubjaink születtek, meg a nyári tornák, a Guinness rekordunk (33 óra és 22 perc korfball egyfolytában, ha emlékeztek...) és még egy csomó minden. Egy csomót harcoltunk értük, és a legvalószínűtlenebb körülmények közepette is sikerre vittünk sok mindent. Mostanában ezt ritkábban látom: sok minden pusztul, kevés minden születik. Legalább is, kevesebb, mint szeretném.

Oké, gyakran én is a két gonosz öreg vagyok egyszerre a Muppet-showból. Az ember, aki mindent kritizál. Akinek semmi sem jó. És aki csak kívülről dumál. De azért igyekszem állást is foglalni, sőt, a saját bőrömet a vásárra vinni, események szervezése, képzések megvalósítása, iskolák becserkészése révén. Jó lenne, ha a blog kapcsán mások is, akik így éreznek és így tesznek, lehetőséget kapnának a megszólalásra. Rajtam nem fog múlni, minden beérkező írást szívesen kiteszek, ami a blog témájához tartozik. Mert persze van egy csomó jó dolog ma is: új csapatok, új ötletek, új kalandok. Csak sokszor elsikkadnak, nem hallunk róluk. Legyen egy hely, ahol publicitást adhatunk az efféle dolgainknak.

Mi is volt még a kérdésben? Hogy szeretnék-e elérni valamit? Jó téma ez is. Naná. Szeretnék. Két dolgot. Az egyik: ha valaki rákeres a magyar neten a korfball szóra, akkor találja meg a blogot, találjon egy pezsgő, friss, naprakész oldalt, ahol emberek korfballról beszélgetnek. Ami most van korfballról magyarul, nekem kicsit unalmas. Szeretném, ha ez a blog elevenebb lenne. Mert a korfball maga is eleven. Ne csomagoljuk csúnya, szürke, semmitmondó papírba.

A másik: elérni azt, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni a magyar korfballról. Nem baj, ha eközben vitatkozunk, esetleg vaskosabb szavak is képernyőre kerülnek. A vita, ha kulturált, jó. Csiszolódik általa minden vitázó fél álláspontja. És talán közelebb kerülünk ahhoz, hogy legyen egy közös víziónk arról, mi a csudát akarunk kezdeni a magyar korfballal.

Uff. Köszönöm a kérdést! És akkor most (azaz holnap) újra visszatérek az elkezdett sorozathoz, azaz jöhet megint a Muppet-show-s gonoszkodás a páholyból. A következő részben a játékosokról (is) ejtek pár keresetlen szót...

Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk.

Céltudatosság, fegyelem

A magyar korfball jelen pillanatban nem áll túl jól céltudatosságban és fegyelmezettségben. Van egy csomó olyan szabályunk, amelyet nem tartunk, és amelyet nem tartatunk be. Ez így egy bukó kombináció (bár jellemző Magyarországra).

Érdemes volna átvizsgálnunk a magunk hozta (és a törvényileg ránk vonatkozó) szabályokat, és ami felesleges/betarthatatlan/betartathatatlan/hülyeség, és egyszersmind kiiktatható, azt ki kell iktatnunk. Ami viszont értelmes és/vagy kötelező, azt be kell tartatnunk mindig, mindenkivel. Nem lehet olyan szabályunk érvényben, amelyet nem tartatunk be. És a Szövetségnek (és minden egyes képviselőjének, dolgozzon bármilyen pozícióban) élen kell járnia a szabályok betartásában. Sportorvosik? Minden meccs előtt legyen ellenőrzés, és legyen szankció. Aki igazán játszani akar, az megcsináltatja (akkor is, ha a rendszer vacakul működik és körülményes). Emberek delegálása a meccseken a zsűribe? Aki nem ad embert, bukja a meccsét. Bizottsági munka? Aki nem dolgozik, ne kapjon jóváírást (persze mérhető, egyértelmű kritériumok alapján döntsük el, mi minősül elegendő, és mi elégtelen munkavégzésnek). És ne dolgozhasson az Elnökségben olyan ember, aki rendszeresen nem jár el a megbeszélésekre, és nem végzi el legalapvetőbb feladatait sem (volt ilyen még nem is olyan régen).

Igen, ez átmeneti lemorzsolódással fog járni. De erre azt mondom, a homokzsákokat ki kell dobálni a léghajóból, ha repülni akarunk vele. És én azokat tekintem célcsoportnak, akik repülni akarnak. Aki azért morzsolódik le, mert nem hajlandó betartani a szabályokat, az morzsolódjon is le.

Igen, ehhez el kell döntenünk, minek tekintjük a korfballt: jópofa hobbynak, szabadidős tevékenységnek, ahol mindenkit várunk, és igyekszünk mindenkit megtartani, vagy komoly sportnak, amely versenyképes más sportokkal és a szórakoztatóipar más termékeivel. Én az utóbbira szavazok. Ráadásul a kettő nem zárja ki egymást. Ha van egy profin működő, magas színvonalú bajnokságunk, akkor az alá sokkal könnyebb beszervezni szabadidős tevékenységeket (mert pl. van mivel eladni a korfballt a nagyközönségnek). Visszafelé szerintem a dolog nem nagyon működik: jópofa lötyögésből nemigen szokott magas színvonalú top sport születni.

És ehhez kell még valami, ami szintén céltudatosság és fegyelem kérdése: brandet kell építenünk a korfballból. Ehhez viszont jelentős újrapolírozás szükséges a jelenlegi imidzsen.

Példának okáért, a Szövetségnek kötelezővé kell tennie az egységes, sportos felszerelés viselését a meccseken, már a korosztályos bajnokságokban is. Nem lehet szedett-vedett mezekben, tréningnadrágban, összevissza pólókban pályára lépni. Akinek nincs meze, nem játszhat. Ilyen egyszerű. Egy pólóról és egy szoknyáról/nadrágról szól a történet, nem többről. Ráadásul a korosztályos csapatok gyakorta használhatják az iskolai mezeiket is. Ha pedig valaki végképp képtelen előteremteni a felszerelés árát, még mindig lehet találni olyan holland/belga klubot, amely tud segíteni egy régebbi garnitúrával. Nincs olyan, hogy nem lehet. Olyan van, hogy nem akarom.

Mert mi van, ha most egy korfball meccsre betéved egy forgatócsoport (tisztelet a kivételnek, nagyon tetszik pl., hogy a SZAC-nál még a zokni is egységes)? Hogy magyarázzuk meg, hogy a kékek (és szürkék) játszanak az elvileg sárgákkal (de a narancs mezes is velük van)? És ha nem forgatócsoport, de testnevelő jön le, vagy egy potenciális szponzor? Nekik mit mondunk, hogy komolyan vegyenek? Nem nevettethetjük ki magunkat úgy, ahogy most néha tesszük.

A curlingben csak úgy indulhatsz versenyen, ha egységes a csapat szerelése, és mindenkin rajta van a szövetségi felvarró. Punktum. Biztos van, aki emiatt távolmarad egyes versenyekről. Aki viszont ott van, az jól mutat, és kiváló vágókép tud lenni a pályán készült interjúkhoz. És érzi, hogy egy közösséghez tartozik, amely ráadásul nem enged be akárkit a tagjai közé.

Hogy mondta Woody Allen? "Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának". Én meg olyané, amelynek bárki a tagja lehet. Az is, aki nem tartja be a legelemibb, ésszerű (mert okosan megrostált) szabályokat.

(folyt. köv.)

Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk.

Szakemberek képzése

Ne kerteljünk: jelen pillanatban a szakembereink többsége nem szakember. Úgy értem, nincs megfelelő képzettsége, végzettsége ahhoz, amit csinál. Szerény véleményem szerint van pár Mekk mesterünk is, akik a legnagyobb jóindulattal a legnagyobb blődségeket művelik, de nem tűnik fel nekik (pl. blogot írnak a korfballról :) - a szerk. megjegyzése).

Ez önmagában nem baj. A friss sportok gyakran indulnak el úgy, hogy még nincs kész szakembergárdájuk, azt a sport terjesztésével párhuzamosan építik fel, azaz, egy kedvenc kollégám szavai szerint, menet közben patkolják a lovat. És a módszer működik: így lehet lassanként bejutni az olyan, stratégiai helyekre, mint a TF, így érheti el az adott sport, hogy legyen edzőképzése, és így lehet apránként emelni a szakemberekkel szembeni követelményeket.

A magyar korfball lova (szerzőnk ma erős a metafórákban... - a szerk. megjegyzése) per pillanat egyrészt kissé a saját feje után megy, másrészt egyelőre nem látom, ki fog majd bele, és milyen eszközökkel, a patkolásába. Attól tartok, ez is egy olyan szövetségi feladat lesz, amely nem okoz majd egyöntetű népszerűség-növekedést a jelenlegi tagság körében, de elengedhetetlen a továbblépéshez.

Nincs mese: képeznünk kell a szakembereinket. Vagy, ha nem is kell, de érdemes. Edzőket, játékvezetőket, a szövetségben dolgozókat, a meccseken technikai segítséget nyújtó embereket. Jelen pillanatban óriási a lemaradásunk a világ korfball-elitjétől, de egyébként egyes hazai sportoktól is, ami az edzésmódszereket, az edzőink felkészültségét, a technikai és taktikai repertoárt, a mérkőzések elemzésére rendelkezésre álló szoftvereket illeti. Alig vannak korrekt képzési anyagaink magyar nyelven, és esetleges, hogy mikor vannak továbbképzések.

A játékvezetőink a legritkábban nézik vissza a teljesítményüket videón (pedig lehet, hogy szeretnék, legalábbis azok, akik fejlődnének), és a legritkábban kapnak értő, szakszerű visszajelzést a teljesítményükről, független játékvezető-ellenőröktől. Mert ilyenünk sincs nagyon. Pedig lenne, aki alkalmas volna a feladatra. Csak először őt, őket is fel kellene készíteni a feladatra, hogy miről, milyen szempontok szerint (szakma) és hogyan (pedagógia) adjon/adjanak visszajelzést.

A zsüritagjaink nemzetközileg is nagy megbecsülésnek örvendenek, de a továbbképzésük (és az utánpótlás-nevelés) idehaza nem megoldott. Érdemes volna erre is figyelnünk: a nemzetközi korfballban hiány van értelmes, fiatal zsüritagokból. Magyarország lehetne az az ország, ahol az ilyenek teremnek. Nem kell mondanom, mit jelentene mindez sportdiplomáciában, és egy csomó fiatalunk utazhatna a kontinentális és világversenyekre, tapasztalatot szerezni, kapcsolatot építeni. Nem mellesleg, az NB1-es és NB1/B-s meccseken meg lenne oldva a zsürizés kérdése, tehát a klubok által kötelezően delegálandó embereket lehetne másra használni.

A Szövetséget működtetők sem kapnak segítséget ahhoz, hogyan végezzék jobban a munkájukat. Egyáltalán, visszajelzést sem túl gyakran arról, jó-e, elfogadható-e, amit csinálnak. Éppen ezért a Szövetségben érdemes volna bevezetnünk a teljesítmények mérését, értékelését, a jó teljesítmények honorálását és a rossz teljesítmény szankcionálását. Igen, ez azzal járna, hogy pár embertől búcsút veszünk, de legalább biztosak lehetnénk arról, hogy aki marad, az színvonalas munkát végez.

Ez segítene abban is, hogy a Szövetség olyan hellyé váljék, ahová jó tartozni, ahová a fiatalok be szeretnének kerülni. Egyrészt azért, mert azt látják, hogy ott jófej emberek dolgoznak, szemmel látható eredményekkel, másrészt mert azt gondolhatják, hogy a Szövetségben végzett önkéntes munka jól mutathat a CV-jükben, amikor állást keresnek. Ehhez persze kell az is, hogy a tapasztalt vezetők képesek legyenek mentorként átadni a tudásukat a lelkes fiataloknak. Amihez nekik (mármint a vezetőknek) is tanulniuk kell: menedzsment ismereteket, kommunikációt, vezetői készségeket.

Tudom, a jelenlegi helyzetben, amikor máról holnapra élünk, nem biztos, hogy ezek a területek kapják a legnagyobb hangsúlyt. Viszont attól tartok, hogy ha ezek a területek nem kapnak elég hangsúlyt, akkor a jövőben is csak máról holnapra fogunk élni. Az pedig ritkán segít hozzá a fejlődéshez.

(folyt. köv.)

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait, plusz Magyarországot vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Újratervezés... 

Fájóan hiányzott a VB visszatekintőből egy ország: Magyarország. Pedig kijutottunk. De nem sikerült elutaznunk. A fránya anyagiak. És ha csak az anyagiak lennének...

2011. nem a magyar korfball éve volt. Pedig idén vagyunk 20 évesek. És rendeztünk két remek európai szintű korfballos eseményt, a BEK-döntőt januárban és az U23 EB-t májusban. Tényleg pöpec rendezvények voltak, jó hangulattal, gördülékeny szervezéssel. De nem tudtunk kiutazni a VB-re, és nem küldünk csapatot a 2012-es BEK-döntőre sem. És a nemzetközi korfballos berkekben a többség, sajnos, erre emlékszik, ha mostanában Magyarország szóba kerül.

Jó pillanatban írom ezt a cikket: pár napja választott új elnököt a Szövetség. Remélem, az új elnökkel új vízió is érkezik. Nagyon kéne már. Ami a közelmúltban történt, az a legnagyobb jóindulattal is tűzoltásnak nevezhető. Kicsit rosszabb indulattal, annak sem. Omlik ránk a ház, esik a bajnokság színvonala, nem fejlődnek az edzőink, játékvezetőink, szorulunk hátra a nemzetközi szövetség rangsorában. Mindeközben az ambíciózusabb országok ellépnek mellettünk, megelőznek minket. Katalóniával nemrég még egy szinten voltunk, most a különbség fényévekben mérhető. Kína is előz. Sőt, a lengyelek is, akiket pár éve még simán magunk mögé utasítottunk.

Pedig vannak jó embereink, van lelkesedés, van tehetségünk. Csak nincs egy közös víziónk, amely irányba állítaná az egyéni szándékokat. És nincs (vagy legalább is eddig nem volt) egy kis tökösség a szövetségben, hogy a sarkára álljon, és akár többek ellenkezése ellenére is meghozzon olyan döntéseket, amelyek a magyar korfball javát szolgálják.

Kilépni a komfort zónából mindig kellemetlen. Én sem szeretem. Mégis, nincs más választás, mint vállalni az elindulás kockázatát. Aki egy helyben áll, két lábbal áll a földön. Nehéz fellökni. Ezzel szemben, aki előre lép, átmenetileg instabilabb helyzetbe kerül, mert fel kell emelje az egyik lábát. És az bizonytalanabb állapot. Mégis lépnünk kell, mert ahol most állunk, az nem jó hely.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

A csúcsról felfelé is vezet út

Sorozatunk végéhez értünk, még mindig Hollandia a király, sziasztok!
...búcsúzhatnánk ezzel is, hiszen semmi nem változott: megint nyertek a fapapucsosok. De ez nem ilyen egyszerű. Érdemes a mostani győzelem mélyére nézni, mert van mit tanulni belőle.

Megtehetnék a hollandok, hogy leállnak, mert nincs aki megszorongassa őket. Ehelyett mit csinálnak? Fejlődnek. Nem is akárhogy. A 2011-es VB-n szerepelt holland válogatottnál egyetlen jobb korfball csapatot ismerek: azt, amely ebből a csapatból lesz 2013-ra. Addig, amíg azt nem látom, azt kell mondjam, ez az általam valaha látott legerősebb holland válogatott.

Pedig a 2010-es EB-hez képest hiányzott belőle Kim Cocu, Miriam Maltha, Tim Bakker, Leon Simons, Casper Boom, Henriette Brandsma, Nisha Verwey. Majdnem egy komplett EB-győztes csapat. Máshonnét megközelítve, az idei döntőn a kezdő csapat össz életkora 23 évvel alacsonyabb volt, mint a tavalyi EB-n (200 vs. 223), és a kezdő felállás 4 helyen módosult. Azaz a csapat fele kicserélődött egyetlen év alatt.

Más csapat nem bírt volna el ennyi változást, főleg, annyi rutinos játékos hiányát. Hollandia még erősebb is lett tőle. Hogy lehet? Szerintem azért, mert a fiatalok érkezésével több alázat érkezett, és jobb lett a csapatszellem. Most éreztem először azt a hollandokon, hogy nem az egyéni csillogás a lényeg (mint sokszor Tim-nél vagy Leon-nál, akik zsenik, de szeretik, ha róluk szól a meccs), hanem a csapat teljesítménye.

Öröm volt nézni, ahogy Barry Schep a szárnyai alá vette Laurens Leeuwenhoek-ot (ketten együtt egy komolyabb rajzfilmet is kitesznek :) ), vagy ahogy André Kuipers és Mick Snel együtt dolgoztak a pályán. Ahogy Suzanne Struik és Marjolein Kroon érezték egymást, és nyomták egymásnak a gólpasszokat. És Rosemarie Roozenbeek is átvette Henriette „csendes gyilkos” szerepkörét, és remekül kijött Mady Tims-szel, ketten együtt valami elképesztő stabilitást adtak az oldaluknak.

Egy szóval, jöttek zseniális fiatalok, az „öregek” pedig nem hogy befogadták őket, de sokszor alájuk is játszottak, ha ez kellett a győzelemhez. Talán emiatt is volt, hogy a döntő sokkal kevésbé a verekedésről, az egók csatájáról szólt, mint 2010-ben. Persze, volt egy kis kakaskodás, de messze nem annyi, mint az EB döntőjében. Sokkal jobb meccset láttunk. Korfballt, karate helyett.

Ha tippelhetek, akkor a jövő az lesz, hogy a fiatalok közül kiemelkedik egy egyértelmű vezér (nevezzük az egyszerűség kedvéért Mick Snel-nek), majd a most még (legalább is a döntőben) inkább a padon ülő fiatalok átveszik a hatalmat, és így létrejön a valaha volt legerősebb holland válogatott. Érdekes módon ugyanis a mostani csapatban nem volt igazi vezéregyéniség – André zseniális korfballos, de nem vezető, ahogy Barry sem, Mady pedig kellően megosztó személyiség (más szóval, túlságosan hercegnő) ahhoz, hogy ne válhasson vezérré.

2013-ra a csapatba még jobban beépül Celeste Split (aki még nem a világ legjobb női játékosa, de minden esélye megvan arra, hogy azzá váljon), Nadhie den Dunnen, Richard Kunst (aki most még a keretbe sem fért be, jóllehet talán a legtehetségesebb fiatal férfi játékos a mai mezőnyben), Francy Crielaars, Daisy Buytelaar.

Ha már sok helyen ekéztem a szövetségi kapitányokat, itt dícsérnem kell: Jan Sjouke van den Bos nagyon jó pedagógus, asszisztense, Gert-Jan Kraaijeveld pedig nagy korfball guru. Érdekes, de így van: az edzéseket már főleg Gert-Jan irányítja, ő az agy. Viszont Sjouke az az ember, aki képes csapatot formálni a játékosokból, és aki képes kezelni a néha nem könnyű személyiségeket.

Aki ismeri Mady-t, Suzanne-t, Gerald van Dijk-ot, az tudja, miről beszélek. Egyikük sem egyszerű eset. De hogy Sjouke mennyire ért hozzájuk, arra remek példát mutatott a VB-döntő szünete. Az első félidőben Suzanne Struik dobószázaléka 1/16 volt. Láthatóan szenvedett, görcsös volt, ideges, minden könnyedség hiányzott a játékából, a teljesítménye méltatlan volt saját magához. Más edző talán lecserélte volna – és Sjouke is lecserélte. Csak ő önmagára, egy könnyed, nyugodt, mosolygós Suzanne Struik-ra, aki gyorsan be is rámolt 5 gólt (talán 9 kisérletből) a belgáknak, és megnyerte a meccset Hollandiának. Amikor a meccs után kérdeztem Sjouke-t, mi volt a titok, mi hangzott el az öltözőben, azt mondta, csak egy dolgot kért Suzanne-tól: hogy mosolyogjon, a többi majd jön magától. És tényleg jött.

Sjouke egyedül talán Gerald beválogatásával fogott mellé. Rajta végig azt éreztem, hogy ő a csapat Carlos Tevez-e, az ember, aki sokkal többet képzel magáról, mint ami a valóság, és ezt nem fél a világ tudomására hozni. Gerald végig magának játszott, hanyagolta a csapatot, egyértelműen kilógott a társaságból. A kapitányt dícséri, hogy ez mégsem ment a csapatszellem rovására, a többiek tudták kezelni a különcködést, és elviselték a primadonnát.

Mindezek alapján, azt hiszem, a mostani holland válogatott titka a csapat ereje. A játékosok és a csapat körüli szakemberek ismerik a saját erősségeiket, és tudják, hol kell teret adniuk másvalakinek. Nem egyedül oldják meg a dolgokat, és nem egó-tripnek élik meg a mérkőzéseket. Ez nem jelenti, hogy híján vannak az önbizalomnak, sőt. De van is mire büszkének lenniük, és szimpatikusan csinálják. Ahogy igazi világbajnokokhoz illik.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

(Majdnem) örök vesztesek

Komolyan nem értem a belgákat. Miért jó az nekik, hogy mindig másodikok? Na jó, egyszer, 1991-ben, sikerült egy góllal verni a hollandokat a VB döntőjében. A mai napig emlegetik azt a gólt... ők is, a hollandok is.

De most komolyan: ha én belga volnék, nem törődnék bele a második helybe, megpróbálnék kitalálni valamit, amivel a hollandok elé kerülhetek. Technikában, taktikában, bármiben. Ehhez képest a belgák még mindig a 20 éves, szerintem rég elavult, statikus 2-2 játékot csiszolgatják. Tökélyre fejlesztették, csak hát sajnos egy szénné tuningolt Skoda Felicia soha nem fog legyorsulni egy Impreza-t.

Ráadásul ragaszkodnak azokhoz a lányaikhoz, akik már sokszorosan bizonyították, hogy nem versenyképesek az erőtől duzzadó holland amazonokkal. A Gossens nővérek, legyenek bármilyen nádszál termetűek és kecsesek, kevesek egy Suzanne Struik  vagy egy Celeste Split ellen. A csupa izom holland lányok fél kézzel arrébb teszik őket, a másik fél kezükkel pedig adnak egy jó passzt, vagy dobnak egy gólt.

Még valami: a most visszavonult belga edzőt, Eddy Van Hoof-ot sem értem. Olyan lányokkal (pl. Julie Caluwé) játszatta el a VB-n a szimpla kiszolgáló szerepet, akik a klubjukban a leggólerősebb játékosok. A VB-n meg, kis túlzással, már annak is örültünk, ha ránéztek a korfra. Nem véleltlen, hogy a döntőben a holland lányok – belga lányok különmérkőzés 13:4-re végződött. Ilyen (vagy inkább: így játszatott) lányok mellett a fiúk hiába „nyertek” 22:19-re, ez édeskevés volt a győzelemhez.

Tudom, könnyű kintről osztanom az észt, és visszaolvasva a VB-ről szóló bejegyzéseket, teljes joggal tűnök fel olyan színben, mint a Muppet-showban a két házsártos öregúr, Statler és Waldorf a páholyban, akiknek semmi sem jó. Most éppen a világ második legjobb csapatát ekézem.

De akkor is, amit most a belgáktól láttam a VB-n, az gyenge volt. És ami a legfájóbb, hogy nem is éreztem rajtuk az ambíciót, hogy ezen változtassanak.

Talán az új szövetségi kapitány változtat majd a dolgok menetén. Talán a belgák is megtalálják a maguk amazonjait. Egy már van (mármint a válogatottban, mert amúgy van több is a bajnokságban), Veronique Biot, de ő sajnos nem volt ott a VB-n (ha jól hallottam, a munkahelye nem engedte el, ahogy Davor Djuronic-ot sem). Talán elkezdik ők is a 3-1-et játszani, sok mozgással, dinamikusan, kiszámíthatatlanul. Talán megtanulnak világszínvonalon passzolni. Talán lecserélik a Skoda Felicia-t és vesznek valami jobbat.

Ha nem, akkor lassan nem az lesz a kérdés számukra, hogy meglesz-e még valaha az arany. Hanem hogy meglesz-e egyáltalán az ezüst.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Az elvesztegetett idő

Tajvan már egy évtizede toporog a kapuban, néha bedugja a lábfejét a résbe (U19 Világkupán játszottak már döntőt, sőt, nagy meglepetésre meg is verték benne a hollandokat), de igazán beljebb jutnia még nem sikerült. Az a fránya döntő felnőtt VB-n még nem jött össze. Most sem. Attól tartok, amíg nem importálnak korfball tudást, és nem játszanak sok-sok tétmeccset holland és belga csapatok ellen, addig nem is fog.

Szomorúan néztem a tajvani csapatot a mostani VB-n. Évek óta kőkeményen edzenek, tényleg minden nap, hogy megverjék legalább a belgákat. Fizikailag nem nagyon tudnak már fejlődni (sőt, az az érzésem, a 4 évvel ezelőtti állapothoz képest kicsit vissza is estek), a dobáshatékonyságukat sem nagyon tudják emelni. De ebből látszik, a korfball sokkal több mint sok futás és pontos dobások összessége.

A korfball gondolkodós játék. És ebben bizony Tajvan még nagyon le van maradva. A belgák elleni meccsük simán nyerhető lett volna, ha észreveszik, hogy a belga lányok lassan fordulnak, ziccerben verhetőek és nem nagyon akarnak gólt dobni. De sajnos nem vették észre, erőlködtek tovább a begyakorolt sémáik szerint. Nem is nyertek.

Erről egy régi élményem ugrott be: egyetemi Világkupán játszottunk Tajvannal, akik nyilván gyorsabbak, pontosabbak, ügyesebbek és képzettebbek voltak nálunk. Igenám, de mi a jól bevált hátulvédést kezdtük alkalmazni védekezésben, vagyis nem engedtük, hogy szedőt alakítsanak ki. Több mint egy félidőbe került, mire rájöttek, mi a teendő ilyen esetben. 40 percig döntetlen körül voltunk velük, pedig klasszisokkal gyengébbek voltunk. De rutinosak és kreatívak, mert tudtunk alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, amikor 8 villámlábú tajvani rohangászott, szemmel is követhetetlen sebességgel a pályán (és, hab a tortán, néha komolyan azt sem tudtuk megállapítani róluk, hogy ki a fiú, ki a lány...).

Azóta is pont ugyanez hiányzik a tajvani korfballból: a rutin és a rugalmasság. Amíg megmaradnak annál, hogy gépiesen, és egyre tökéletesebben ismételgetik a begyakorolt figurákat, addig valószínűleg ők lesznek a legjobbak az ellenfél nélküli korfballban. Ahol viszont van ellenfél is a pályán, amely ráadásul nem fél használni a fejét, addig nem fognak tudni előrébb lépni a jelenlegi harmadik helyükről.

Ami, tekintve az általuk belefeccölt rengeteg erőfeszítést és munkát (amely miatt le a kalappal előttük!), hihetetlen veszteség. Ennyi melóval és ilyen adottságú játékosokkal simán világbajnok csapatot kellene építeniük.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Ilyen nincs, és mégis egyre jobb

Katalónia. Mekkorákat küzdöttünk velük: kétszer is (a 2003-as és a 2007-es VB-n) aranygólos meccsen kaptunk ki, mindkétszer a 9. helyért. Utána ők felfelé indultak, és nem csak a pályán. A katalán szövetség vezetői remekül menedzselik a korfballt: kiterjedt az utánpótlásuk, jók a kormányzati kapcsolataik, és immár, 2011-től az IKF (Nemzetközi Korfball Szövetség) elnökségében is van képviselőjük Albert Vidanya személyében. A csapatuk pedig (a "legtöbb piercing" különdíj elhódítása mellett) megszerezte a 4. helyezést a VB-n. Soha ilyen jó szereplést nem láthattunk mág Katalóniától. 

Akkor mi a baj? Az, ami látszik az IKF weboldalán is. A Világjátékokra kvalifikált országok listája egy kivétellel ugyanaz, mint a VB első nyolc helyezettje. A kvalifikált országok közt a negyedik helyen Spanyolország neve áll, míg a VB-n a negyedik helyet Katalónia szerezte meg.

Nehéz helyzet: a katalán csapat addig kap támogatást a helyi kormányzattól, amíg Katalónia néven szerepel, viszont a Világjátékokon csak Spanyolország indulhat. Ha viszont a katalán korfball kilép Spanyolország többi részére, és ott is terjeszteni kezdi a sportágat, elveszti a támogatást. Az IKF nem is nagyon tud mit kezdeni vele. A katalánok sem. A fenti képen is látszik, hogy nagyon komolyan veszik identitásukat, tehát vélhetően nem fognak Spanyolországként szerepelni. Akkor viszont otthon kell maradniuk.

Nem baj. Amíg a sportpolitika kitalálja, ki léphet pályára Cali-ban, a katalánok vígan fejlődnek tovább. Immár évek óta holland edzőjük van, ami látszik is a csapaton: szervezetten, okosan játszanak, tudatosan építik a támadásaikat. Az egyes játékosok tudják, mi a dolguk, és be is tartják azt. Adottságaik jók, technikailag felkészültek, dobószázalékuk magas.

Amiben még fejlődniük kellene, az a játék sebessége és az erőnlét. A katalánok addig bérkivel versenyben tudnak maradni, amíg a játék sebessége alacsony. Ez történt a belgák és a tajvaniak ellen is. Amikor azonban az ellenfél felpörgeti a tempót, azt már nem tudják követni. Emellett általában a 40. perc környékére (a komolyabb meccseken) el is fáradtak, főleg a lányok. Ezért mind a tajvaniak, mind a belgák ellen a második félidőt 15 góllal veszítették el.

De ezt nem nagyon bánták: inkább örültek a 4. helynek, teljes joggal. Azt hiszem, ha az ominózus aranygólos meccsek után mi jutottunk volna el odáig, hogy négy évvel később VB bronzmeccset játszhatunk, mi sem nagyon bántuk volna ezt az eredményt. És nálunk még a Világjátékok indulás sem okozna gondot.

Na, de majd talán 2017-ben kapunk mi is egy esélyt...

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

100% hatékonyság

Szeretem az angol csapat játékát. Nem feltétlenül nézőként. Sőt, úgy nem. Edzőként. Jó látni, hogy a csapatban mindenki tudja a dolgát, és képes azt magas színvonalon elvégezni, függetlenül a körülményektől. Fegyelmezettek, hatékonyak, alázatosak. Ritka az ilyen csapat.

Nem számít, ki az ellenfél, mennyi az állás, mennyire szoros a meccs, az angol játékosok teszik a dolgukat. Ha kell, besegítenek egymásnak, ha kell, csereként bejönnek 10 percre, és odateszik magukat arra a 10 percre. És általában megnyerik a meccseiket, kivéve, ha az ellenfél tud valami pluszt.

Mert mondjuk nagy varázslatot az angoloktól nem látsz. Jól működő gépezet, pár egyéniséggel. Amy Turner (aki bekerült a VB all-star csapatába is – kb. ez volt az első alkalom, hogy mosolyogni láttuk), Natasha Dawson, Ben King, Joseph Bedford, a csereként nagyokat alakító, egyre nagyobb (pedig eddig sem volt kicsi...) David Brooks. És persze a szövetségi kapitány, a minden hájjal megkent, rutinos Dave Buckland, aki már a pályán is híres volt arról, hogy használja a (tarkopasz) fejét. Mindenféle, hogy mondjam, csínyre is, ha kell. De feltétlenül a csapata érdekében. Most is ezt tette.

Az angolok legnagyobb meccse a Portugália elleni helyosztó volt, ahol 10 perc után 7:1 állt az eredményjelző táblán – és nem Anglia vezetett. Ez azonban nem zavarta meg őket, Dave időt kért, és rendbe rakta a csapatot. Vissza is jöttek 10:7-re. Félidőre azonban megint elléptek a portugálok, 17:11 volt az állás. Nem tudom, mit mondhatott Dave az öltözőben, de a szünet utáni 10 perc az övék lett: a 41. percben már csak egy gól volt a hátrányuk. És innét nem volt megállás, felőrölték a portugálokat, akik nem is bírták a nyomást. A vége 23:24, nyert Anglia aranygóllal.

Jellemző, hogy a portugálok az aranygól periódusban 6 ziccert hagytak ki. Nem jellemző, hogy Brooks pedig egy büntetőt. Utána viszont jött Neala Brennan, és kezdődhetett az ünneplés. Dave-et dícséri még, hogy ezen a létfontosságú meccsen (is) jól, bátran cserélt (szegény Carly Holness-t elég hamar lehozta, és igaza volt – a cseréje nyerte meg végül a meccset Angliának), és hihetetlen érzékkel kért időt (szemben portugál kollégájával).

Ilyen módon az okos kapitány és a megbízható játékosok révén Anglia kihozta magából azt, amit lehetett: ötödik helyet szerzett. Előkelőbb helyezést nem érdemelt volna, mert nem mutatott semmi olyan extrát, amit az első 4 csapattól láttunk, de nyerte a nyerhető meccseket (két alkalommal is 1 góllal, ami a csapat mentális felkészültségét jelzi), és megszorongatta az előtte állókat (a második félidőben Tajvant is verték 15:11-re, persze az akkor már inkább a veszett fejsze nyele volt, a 14:5-ös első 30 perc után).

Van mit tanulnunk tőlük, alázatban, csapatépítésben, fegyelmezettségben. Ezért volt, hogy -bár nem látványos korfball, amit játszanak- jó volt nézni a játékukat.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Sportpolitika vs. eredményesség

Ami a helyezést illeti, az orosz csapat hatodik helye nem rossz. Sőt. Kifejezetten bíztató. Ami ellenben veszélyt jelent, az, hogy a sportpolitika immár nem először az eredményesség helyére lép náluk.

Nem titok: a legjobb orosz játékos, Szergej Nizovszkij és a szövetségi kapitány, Nyikolaj Podrezov ki nem állhatják egymást. Ezért nincs a csapatban már jó ideje Szergej, és ezért van, hogy külön utakon járnak ő és az orosz szövetség.

Ez most nem jött ki durván, mert így is jól teljesített a csapat. Ellenben az utánpótlás csapatoknál már élesebb a helyzet: Szergejnek van a legtöbb fiatalja Oroszországban, akik viszont nem lehetnek tagjai a válogatottaknak, sőt, szinte nem tagjai az orosz korfball rendszerének.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a torzsalkodás vége, mindenesetre hallottam olyat, hogy a KNKV és az IKF TOP 6 projektje kapcsán alaposan rádörrentek Nyikolajra (aki a gondok fő forrása) a helyzet normalizálása érdekében. Vagyis, ha nincs együttműködés, nem lesz támogatás sem. Meglátjuk.

A VB-n az orosz csapat semmi extrát nem mutatott. Van pár elképesztően tehetséges játékosuk, mint a két Dimitrij, Kazacskov és Petruhin (utóbbi Gyima névre hallgat inkább), vagy az orosz "torony" (aki a pályán kívül sokkal helyesebb, mint a pályán), Zoja Jagugyajeva, de az egyetlen jelző, ami a látott orosz meccsek után az eszembe jut, a lusta.

Az volt a benyomásom, hogy az oroszok megelégszenek a középszerrel, és nem akarnak vagy nem tudnak igazán megküzdeni az eredményért, a helyzetekért. Kazacskov is addig szórta a gólokat, amíg a védők egyedül hagyták. Ha már kettőt kellett volna lépnie egy dobóhelyzetért, nem indult el. Nyikolaj pedig (ellentétben korábbi önmagával) szótlanul tűrte mindezt, sőt, volt, hogy a félidőben be se ment a csapattal az öltözőbe. Furcsa volt.

Az oroszok legjobb meccse egyértelműen a csehek elleni underdog-győzelem. Ott minden bejött nekik, és –ahogy már írtuk- a csehek elrontott felállása is a kezükre játszott. De mintha ezzel véget is ért volna nekik a VB: az angolok ellen már többen azt találgattuk, előző este mennyi vodkát fogyasztottak egyes játékosok: tompák, lassúak, fásultak voltak.

Összességében, amit elértek, nem rossz, de bennem ott bújkál a kisördög: mi lenne, ha egyszer úgy igazán összekapnák magukat, félretennék az ellentéteiket, elkezdenének küzdeni, és úgy igaziból odapörkölnének az ellenfeleiknek?

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Luzitánia elsüllyedése

Nem csak futballban, korfballban is volt egy portugál arany generáció. De, ahogy Figo-ék, úgy Biocas-ék is igazi kiugró eredmény nélkül öregszenek ki sportjukból. Mindig ott voltak a tűz közelében, és sokszor majdnem sikerült is nekik. De csak majdnem. Ez lenne a portugál átok?

Persze, szép dolog a 2007-es VB MVP cím, meg a holland bajnokcsapathoz szerződés (sajnos ott azután nem jutott el az első csapatig, leginkább az edző fafejűsége miatt), amit Ines Biocas (lásd a képen) elért, de hiába a hozzá hasonló egyéniségek, valami még mindig hiányzik a portugál korfballból. A hideg profizmus talán?

Pedig vannak (voltak) kimagaslóan jó lányaik, és fiúk, akik hajlandóak voltak kiszolgálni őket. Volt sokáig holland top-edzőjük (mit top, az egyik legtopabb) Kees Rodenburgh személyében. Edzőtáboroztak együtt a hollandokkal. Mégis, az áttörés elmaradt. És most már (egy ideig) el is marad: Inesnek minden bizonnyal ez volt az utolsó nagy világversenye, ahogy Carla Antunes-nek is. 7. helyezéssel búcsúztak. A fiatalok között pedig egyelőre nem látni hasonlóan nagy egyéniségeket.

Talán az új elnök, aki egy pitbull kedvességét ötvözi egy börtönőr simulékonyságával, segíthet rajtuk: érezhetően komoly ambíciói vannak. És lehet, hogy ez kell a portugál korfballnak. Valaki, aki alaposan ráncba szedi őket, aki átlép az egyes játékosok lelki bajain és primadonnaságán, és tűzön-vízen át átviszi az akaratát.

Drukkolok nekik, és Ines hiányozni fog: senki nem tudott ilyen vicces lábtechnikával (és ilyen fülig érő mosollyal) ilyen sok gólt szerezni.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Csalódások, sorozatban

A 2011-es VB-nek több nagy vesztese van. Németország talán a legnagyobb közülük. OK, foghatjuk a sorsolásra (a német játékosok, amikor beszélgettünk, legalább is erre fogták), mert tényleg nehéz csoportjuk volt a hollandokkal és a portugálokkal. De ez mégsem lehet mentség arra, hogy egy kifejezetten erős és jó adottságú gárda, top holland edzővel a kispadján, miért csak 9. helyet szerez.

Szerintem a VB előtt ők is (minimum) az első hatba várták magukat. De nem érdemelték volna meg, hogy oda kerüljenek. A csapatból a tornán mindvégig hiányzott a spiritusz, az ötlet, a tűz. Sőt, mintha a csapaton belül sem lett volna minden rendben, legalább is erősen úgy tűnt, hogy Katharina Holtkotte oldalán elég nyögvenyelős volt a 4 ember közötti kommunikáció.

A holland top edző (Jan Hof, maga is egy nagyon rendezett fejű, struktúrákban gondolkodó, hihetetlen okos ember) pedig pont azt nem tudta megadni a németeknek, ami igazán kellene nekik: a kreativitást. Azt tudjuk, hogy darálásban ott vannak. De azt is tudjuk, hogy a német gépezet nagyon kiszámítható, és ha porszem kerül bele (mint a portugálok ellen), akkor jaj nekik. Nincs B terv, csak a darálás tovább. Nincs egy egyéniség, aki valami váratlant varázsol elő a kalapból. Fogcsikorgatás, küzdés az van: de ez egyre ritkábban elég.

A németek terve, hogy a jelenlegi 2.500-ról 5 éven belül 10.000-re emeljék a korfballosaik számát. Szerény javaslatom az volna, hogy a 10.000-ből legalább 100 legyen valami fésületlenebb, lazább, könnyedebb náció tagja: hátha felpezsdítik végre a csikorgva működő német gépezetet.

UI: a csapatból amúgy visszavonult Rüdiger Dülfer, így a Dülfer-testvérek fémjelezte korszak végképp lezárult a német korfballban.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Megbízható iparosok

A 10. helyen végző lengyelek hozták azt, amit mindig. A kiszámítható, kicsit unalmas, de nagyon jól működő játékot, amelyből hiányoztak a látványos sikerek, de a nagy betlik is.

A lengyelek az egyéniség fogalmát is a saját képükre formálták: a hidegvérű, szorgalmas, nagyot küzdő iparosok vitték a hátukon a csapatot: Andzrej Plandowski (a fenti képen pirosban), Krzystof Rubinkowski, Maciej Zak. A lányok most kevésbé villogtak, amiben közrejátszott, hogy a 2010-es EB-n nagyot alakító (többek között ellenünk az utolsó meccsen aranygólt szerző) Karolina Jozefaciuk kétszer is megsérült, így a mérkőzések többségén nem tudott pályára lépni.

Ennek ellenére a lengyel korfball automata szorgalmasan dobálta a gólokat, majdnem függetlenül attól, ki volt a pályán. Erre a legjobb példa a Kína elleni meccsük volt, ahol az addig húzóember Maciej Zak sérüléséből is jól jöttek ki, mivel Andzrej Plandowski képes volt átvenni az oldalon az irányítást (pedig már a fülén vette a levegőt az első félidő végén), és hozta a meccset, ha csupán egy góllal is.

Összességében, a lengyelek abban jók, hogy végig tudják darálni a meccseiket, és megbízhatóan hozzák a formájukat szinte minden helyzetben. Ahol ez elég, ott nyernek, ahol nem (pl. az utolsó meccsükön a németek ellen) ott veszítenek. Nagy meglepetést ne várj tőlük, de csalódni sem fogsz bennük.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével

(Vörös)Csillag születik

A gazdaságban, a politikában, és most már a korfballban is az új sztár Kína. A hatalmas ország, ahol mindenből sok van. Mit sok, rengeteg. Korfballosból is, természetesen.
Amikor pályáztak a 2011-es VB megrendezésére, még gyakorlatilag nem, létezett Kínában a korfball. Ma már 7.000-en űzik a sportot tizenvalahány tartományban. És nem is rosszul. A VB-n 11. helyezést szereztek.

A csapat játékán jól látható a korfball élő guruja, Ben Crum keze nyoma. A játékosok tudják, mi a dolguk, nem vesztegetik az időt, hanem gyorsan dobnak, működik az összjáték, és amit csinálnak, az egyértelműen korfball (szemben sok kezdő -és nem kezdő- ország csapatával).

Persze, néha kiesnek a ritmusból, és nagyon hiányzik még a csapatból a rutin. Dehát ez még csak a 3. világversenyük volt, nem csoda, ha becsúszott pár hiba.

Az IKF (Nemzetközi Korfball Szövetség) és a KNKV (a holland korfball szövetség) TOP6 projektje keretében a jövőben is rengeteg támogatást fognak kapni, tehát borítékolhatóan bekerülnek a világ legjobb 6 csapata közé. És meg is érdemlik: lelkesek, szorgalmasak, alázatosak.

Ami külön tetszik, hogy a csapatban a lányok vezető szerepet kapnak. Különösen Yan Zangh (8) játéka figyelemre méltó. Nem csak gólerős, de jól szervezi az oldalát, és átlátja a játékhelyzeteket. Érdekes módon a kínai csapatban a fiúk egyelőre a gyenge láncszemek. Ha őket is sikerül magasabb szintre hozni, tovább erősödik majd a csapat. Mondjuk, Ben-től nem ritka, hogy a lányokra épít: lásd a Suzanne Struik - Mady Tims - Nadhie den Dunnen triót a PKC-nál, mindazonáltal jelenleg a kínai fiúk még nem tudnak elég támogatást adni a lányaiknak, és azért Zangh-nak is fejlődnie kell, mire Suzanne szintjére jut.

Akárhogy is, ha Kínának sikerül Tajvannal továbbra is jó viszonyt fenntartania (mármint a korfball pályán), amiben a lengyel meccs utáni (majdnem tettlegességig fajuló) összeszólalkozás az egyik kínai játékos és a tajvani főtitkár között csak átmeneti zökkenőt jelent, akkor a következő évekre meglesz az az ellenfelük, aki nagyobb tapasztalatának és játéktudásának hála húzhatja őket előre, a jó eredmények felé. Ebben biztosan számíthatnak a KNKV és az IKF támogatására.

Még egy kérdés merül fel: azt láttuk (Ricky Wu esetében), hogy Tajvanról lehetséges Hollandiába költözni, korfballt tanulni. Vajon megy ugyanez a jóval zártabb Kínából is? Mert pl. Zangh-nak egy-két szezon egy hoofdklasse-s csapatnál minden bizonnyal nagyon jót tenne. Ahogy érdemes volna edzőket is kiküldeniük, hogy tapasztalatot szerezzenek.

Meglátjuk. Ami viszont biztos, hogy a nagyon közeli jövőben Kína 8-ba jut a VB-n, és komoly ellenfél lesz a jelenlegi top csapatok legtöbbjének. Ha még valami fatális véletlen ( :), a tippeket a szerkesztőségbe várjuk) folytán az is összejönne, hogy a 11. helyezés dacára Kína kijut a 2013-as Világjátékokra, akkor az áttörés hamarabb is bekövetkezhet.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével

Down, under, avagy mélyen lent...

Ausztrália csapata gyaníthatóan csalódottan távozott Shaoxing-ból a 12. helyezés megszerzése után. Soha ilyen rossz eredményt nem ért el a csapatuk korábban világbajnokságon (az eddigi legalacsonyabb helyezésük 9. volt, 1991-ben, de voltak már 4. helyezettek is, 4 évvel később). És nem nagyon értem, miért.

A csapat nem rossz (mondjuk, nem is jó), küzd, hajt, de hiányzik belőle az ötlet, a szikra, a lélek. Voltak jó tíz perceik, mint Tajvan ellen a második félidőben, de ez csak arra volt elég, hogy a vereségek mértékét elfogadhatóvá tegyék.

Azt hiszem, ez volt velük a gond: nem tudtak egy meccset sem egyenletesen, magas színvonalon végigjátszani. Mindig eljött a holtpont, amelyet a képzettebb ellenfelek egytől-egyig kihasználtak. És nem voltak egyéniségeik, akik a korábbi világversenyeken a hátukra tudták venni a csapatot, mint korábban Jessica May, Brad Marks (és a világító zöld cipője), Jeremy Harris, Megan O'Keefee. A mostani csapatból sokkal nehezebb lenne bárkit kiemelni.

Két győzelemre futotta tőlük, Dél-Afrika és Hong Kong ellen. Ezeken a meccseken dobtak összesen 60 gólt, ami megszépíti a statisztikáikat, de ettől a többi meccsen szerzett átlag 19 gól még mindig nagyon kevés marad.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

A VB legjobb férfi kosárlabda csapata

Hogy mondjam finoman? Indiában valami egészen mást gondolnak a korfballról, mint amit én gondolok róla. Ami nem is lenne baj, mert az, hogy én mit gondolok, még nem nyom olyan sokat a latban. Sajnos azonban az indiai korfball egyrészt a kosárlabda valami elfajzott válfaja, amelyet tévedésből 3,5 m-es állványokra játszanak, másrészt a sportág megismeréséből kimaradt nekik az a rész, hogy a csapat fele lány, akik jobb helyeken a fiúkkal azonos jogokkal, lehetőségekkel bírnak a pályán.

Szerintük a lányok azért vannak, mert a szabályok miatt lenniük kell, hasznuk nincs nagyon. Éppen ezért az indiaiak meccseit rendszerint a fiúk játszották le. Ha ez elég volt, nyertek. Ha nem, akkor kikaptak. És legtöbbször kikaptak. A legszomorúbb az volt, hogy ilyenkor nem értették, miért. És fel voltak háborodva. Végül a 13. helyen végeztek.

A VB messze legszörnyűbb meccse az India – Dél-Afrika találkozó volt. A két csapat nem a korfballt gyilkolta: a kosárlabdát. Borzasztó volt nézni. Taktikában, szemléletmódban, hozzáállásban valami gyökeres megújulás kellene az indiaiaktól ahhoz, hogy eredményesebbek legyenek.

Pedig vannak jó adottságú játékosaik. Csak kellene hozzá egy olyan szövetségi kapitány is, aki nem azért ül a kispadon (dehogy ül...), hogy végigreklamálja a meccset, hanem hogy megtanítsa a csapatát egy új sportágra: a korfballra.

Ja, és aki fegyelmet tart a pályán: nem véletlen, hogy a tornán az indiaiak kapták a legtöbb sárgalapot. Sőt, ha jól emlékszem, kizárólag ők kaptak sárgalapot. És nem sok híja volt, hogy a szövetségi kapitány is kapjon egyet.

Fejétől bűzlik a hal.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Két nagy testvér árnyékában

A torna talán legszürkébb csapata volt a 14. helyen végzett Hong Kong. Nem is igazán tudok mit kiemelni róluk. Nincs olyan, amiben kiemelkedően jók, vagy rosszak. De ebből is látszik, hogy az átlagos nem elég.

Mennek, hajtanak, ugranak, futnak, dobnak, néha akár gólt is, de az egész valahogy nem áll össze önálló történetté. Mint ahogy a fent látható logó sem sugall semmit, ami megragadna. Zsúfolt, jellegtelen, unalmas.

Látszik, hogy két nagy testvér árnyékában ők az örök kicsik. Amiből amúgy lehetne előnyt kovácsolni, hiszen sokan hajlandóak a kicsinek, gyengébbnek, hátrányosabb helyzetűnek szurkolni. De ahhoz kellene valamiféle lehetőség a kötődésre, az azonosulásra. Hong Kongtól ezt sajnos nem kaptuk meg.

A korfball világban Tajvan már régóta elhomályosítja őket, mostanában pedig az új sztár, Kína is sokkal fontosabb. Mindkét válogatottnak van olyan versenyelőnye Hong Konggal szemben, amire építeni tud: a játéktudás, illetve a remény.

Hong Kong végül egy győzelemmel zárt, Walest győzte le egy olyan meccsen, ahol a dobáshatékonyság döntött. A hong kongiak nem játszottak jobban, de kevesebbet hibáztak.

És sajnos ez minden, ami elmondható róluk. Ez pedig per pillanat édeskevés ahhoz, hogy tényezővé váljanak Ázsia korfball térképén.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

A szimpatikus kiscsapat

Walesi korfball- ízlelgetni kell még a szóösszetételt. Nem csoda, az első VB-jük volt. Már a kijutásuk sem volt zökkenőmentes. Ha mi, magyarok nem lépünk vissza anyagi okokból, akkor nem jutnak el Kínába. Mégis, végül eljutottak. Mi több, szereztek maguknak holland edzőt is. Ám csodát tenni ő sem tudott. A walesi csapat továbbra sem tud magas színvonalon korfballozni.

De lelkes, szimpatikus és szerethető. Küzdenek (néha a labdával is), hajtanak, nem adják fel. És szerencséjük sincs. Dobásaik többsége kifelé pördül a korfból.

Van pár egész jó játékosuk. Nick Wilkins, Ramzi Barbir, Zoe Rose (már a neve is szép!), Carla Bennett komolyabb bajnokságokban is megállná a helyét. Csak hát jelen pillanatban a korfballhoz 8 ember kell, annyi jó játékos pedig jelenleg nincs Wales-ben. De ez nem zavarja őket. Küzdenek tovább.

A VB-n rendíthetetlenül mentek előre, és bár voltak gyengébb meccseik, a végén elnyerték méltó jutalmukat: győztesként zárták a tornát. Ahogy ennek örülni tudtak, abban benne volt az egész történet: egy kis korfball közösség nagy kalandja a nemzetközi porondon.

Számomra ők voltak az alsóház legszimpatikusabb csapata. Több hasonló gárda kellett volna a VB-re.

Jelen sorozatunkban a most véget ért 9. korfball világbajnokság csapatait vesszük sorra, helyezéseik szerint, hátulról előre haladva, egy bennfentes szemével.

Teljes összeomlás

A 16., utolsó helyen végzett dél-afrikai csapat a VB egyik nagy csalódása volt. Mintha 8 év alatt elfelejtettek volna korfballozni. 2003-ban ugyanis, közepes, de értékelhető játékkal lettek 11-ek. 2007-ben, kicsit gyengébb, de még mindig korfballnak nevezhető játékkal a 15. helyen végeztek. Idén korfballra nyomokban emlékeztető játékkal tökutolsók lettek. Pedig a keret egy jelentős része ugyanaz maradt.

A játékosok az alapkészségek terén is komoly hiányosságokkal küzdenek: a passzbiztonság megdöbbentően alacsony, a futásvonalak (running lines) rosszak, kiszámíthatóak és lassúak, a dobásbiztonság gyatra. A csapat nem atletikus, és taktikailag is elmaradott, egysíkú korfballt játszik. Mi lehet mindennek az oka?

1. a szövetségi kapitány

A csapat szövetségi kapitánya láthatóan nem képes kontrollálni a játékosokat, nem tud fegyelmet tartani. A játékosok a meccs előtti estéken rendszeresen a bárban múlatták az időt, mérkőzés előtt dohányoztak – élsportolókhoz méltatlanul viselkedtek. Nem érezték át a világbajnokságon való szereplés súlyát, felelősségét.
Ráadásul a szövetségi kapitány szakmailag is leszerepelt. Az utolsó mérkőzésen két olyan játékost is pályára küldött, akinek az egészségi állapota ezt nem tette volna lehetővé (agyrázkódás és –ha igaz- vírusfertőzés miatt ágyban fekvő betegek voltak). Ebből eredően a csapat utolsó mérkőzését kétszer is félbe kellett szakítani, a játékosok ájulása (!) miatt. A második esetben ráadásul 20 perces ápolásra volt szükség a pályán, mire az ájult játékos állapotát sikerült stabilizálni. Elképesztő felelőtlenség.

2. a szövetség

A dél-afrikai szövetség teljesen rosszul áll a korfball élet szervezéséhez. Bár állításuk szerint mintegy 50.000-en korfballoznak Dél-Afrikában (ez a világ második legnagyobb korfballos közössége!), rengetegen nem szerepelhetnek hivatalos mérkőzéseken, a rosszul megállapított nevezési díjak miatt. Mivel a korfballosok között rengeteg a szegény, sőt nincstelen rétegből származó fiatal, a magas nevezési díjak és a sok utazás lehetetlenné teszik számukra a részvételt.
Éppen ezért, nincs is rendszeres bajnokság, tehát a játékosok nem tudnak tapasztalatot szerezni, fejlődni. Nem csoda tehát, hogy a játékosok tudása kopik, nemzetközileg egyre versenyképtelenebbé válik.

3. a válogatási elvek

Ezzel kapcsolatban két dolog szúr szemet. Az egyik, hogy a dél-afrikai korfball válogatott, nagyon úgy fest, családi vállalkozás. A Theyse család vállalkozása. 3 családtag a pályán,  egy a kispadon szövetségi kapitányként, és még valaki a szövetség képviseletében, funkcionáriusként. Így a játékosok nem érdem, hanem kapcsolatok révén kerülnek a keretbe. Ez látszik is a teljesítményükön.

A másik, sajnos megkerülhetetlen kérdés, a bőrszín. Bár az országban rengeteg tehetséges, atletikus színes bőrű játékos korfballozik, ezt a válogatott semmilyen módon nem képezi le. Ha jól számoltam, a teljes dél-afrikai delegációban ketten voltak olyanok, akik nem búr felmenőkkel bírtak. És mivel a pályán (és azon kívül) látottak alapján kb. az egész csapatot el lehetett volna zavarni a VB-ről, egészen biztos vagyok abban, hogy a kihagyott, gyakran színes bőrű játékosok hiányoztak a dél-afrikai válogatottból.

Összességében, Dél-Afrika jó (azaz rossz) példája annak, amikor a teljesítmény helyett más szempontok kerülnek előtérbe a válogatott összeállításánál. Továbbá jól látszik az is, hogy a helyi szövetség belekényelmesedett abba a helyzetbe, hogy a kontinensen nincs kihívója. Ilyen módon szívesebben tetszeleg az „afrikai korfball terjesztői” szerepkörben, ahelyett, hogy a saját portáján rendet rakna.