Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk.

Játékosaink képzése

A szakemberképzésről ejtettünk már szót korábban (itt). Ezen belül is rém fontos az edzők képzése, mert nagyban az edzőkön múlik, milyen játékosaink lesznek, és milyen eredményesek leszünk a világversenyeken.

Mit kell tudjon egy edző? Egyrészt, jó, ha az edző a korfball lelkes nagykövete, mert akkor be tudja vonzani a gyerekeket az edzésre, és ott is tudja őket tartani, ergó nagyobb bázisból meríthet. Másodsorban, szükséges, hogy az edző értsen a szakmájához, mert akkor lesz képes kihozni a maximumot a játékosokból.

Na már most, jelen pillanatban a hazai korfball edzői gárda inkább lelkes nagykövet, mintsem a szakma mestere (e sorok íróját is beleértve). Ez alatt azt értem, hogy több olyan edzőnk is van, aki nagyon jó abban, hogy a gyerekeket, fiatalokat megnyerje a korfballnak. Ezért van az, hogy az ország több helyén szépen működnek, gyarapodnak az utánpótlás csapatok. Tök jó.

Valamiért a nagy áttörés azonban mindezidáig elmaradt: az ifjú titánok immár évek óta képtelenek arra, hogy leszorítsák a trónról a rutinos, vén (a jelzőért én kérek elnézést többektől...) rókákat. Pedig olyan jó lenne már új nyakakban látni a bajnoki aranyat! Nem mintha bármi bajom volna a Szentendrével, de egy kicsit már unalmas (tán nekik is), hogy (szinte) mindig ők nyernek.

Tavaly, a bajnokság elején felcsillant a remény: a SZAC megverte őket, de ezzel véget is ért a történet. A bajnokság maradéka a már jól ismert koreográfia szerint zajlott, egészen az elődöntőig. Ott megint visszatért az izgalom, a MAFC – SZAC meccsek során legalább is. És sajnos a rutin megint legyőzte az ifjúi lendületet (a ’sajnos’ természetesen nem a MAFC ellen szól: remekül hozták magukat, szimpatikusan és okosan játszottak. Csak számomra megint unalmas volt, hogy senki nem szorítja ki a két arany generációt a magyar korfballból. Pedig ideje volna). Mert az ifjúi lendület nem párosult higgadtsággal és alázattal.

Attól tartok, a fiataljainknak még sokat kell tanulniuk. A maga idejében mind a MAFC, mind a Szentendre eljutott kb. addig, amíg a világszínvonalhoz képest Magyarországon el lehetett jutni (mondjuk, a világszínvonal 60-70%-áig). Ma viszont az a helyzet, hogy a világ ellépett mellettünk, és a SZAC generációja sokkal messzebb van a világszínvonaltól, mint elődeik. Pechük van, felgyorsult a korfball fejlődése. És azzal kellene lépést tartaniuk, lépést tartanunk.

Technikailag, taktikailag, emberileg: minden téren ránk fér a fejlődés. Nem elég, ha a magyar mezőnyben jó egy játékos. Kis vadászterületen a legnagyobb tigrisnek lenni nem pálya. Nemzetközileg ugyanis nem vagyunk eléggé versenyképesek. Nemzetközileg is jegyzett tigriseket kell nevelnünk.

Nem könnyű edzői feladat ez: a tigris ugyanis nehéz eset. Non-konform, ambíciózus, sokszor önző, de mindenképpen motivált és győzni akaró. És nem fogadja el edzőjének azt, akit nem tud tisztelni. Nem tudom, hányan vagyunk idehaza olyanok, akik képesek lennénk egy csapatnyi valódi tigrisnek olyan, egy hónapos edzéstervet összerakni, amely után a tigrisek azt mondanák, szeretnének még velünk dolgozni. Én például eléggé remegő lábakkal látnék munkához...

Ilyen szempontból szerencsénk van: alig van idehaza igazi tigris a játékosok között. Annál több a közepessel is elégedett, aranyos, de egyáltalán nem (eléggé) ambíciózus játékos. Vagy a kis vadászterületek nagy királya. Úgyhogy a szerencsénk a lúzerek szerencséje. Ezért nem érünk el jobb eredményeket, és ezért ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy amit tudunk, az elég. Nem elég. Tanulnunk kell. Edzőknek, játékosoknak egyaránt.

Ha ehhez Hollandiáig kell mennünk, ám legyen. Támogassunk mindenkit, aki akár egy kurzusra, vagy hosszabb időre kimegy, hogy gyarapítsa a tudását (és szívjuk le tőle hatékonyan a felszedett ismereteket, amikor hazatér). Ha pedig ide kell hoznunk Hollandiát, tegyük azt. Van számos olyan edző, játékos, aki örömmel jön, ha hívjuk, és aki rengeteg újat tud mutatni nekünk. Csak ehhez befogadó közeg kell, olyan edzők, akik fejleszteni akarják magukat, és olyan játékosok, akikben izzik az ambíció, hogy világszínvonalú teljesítményt nyújtsanak.

Magyar tigrisek, merre vagytok?

UI: levezetésnek egy kis kultúra. Ha már tigris, és ambíció, és erő, akkor

William Blake: A tigris

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Jelen sorozatunk arról szól, hol áll most a magyar korfball, és merrefelé érdemes indulnunk ahhoz, hogy előre lépjünk.

Szakemberek képzése

Ne kerteljünk: jelen pillanatban a szakembereink többsége nem szakember. Úgy értem, nincs megfelelő képzettsége, végzettsége ahhoz, amit csinál. Szerény véleményem szerint van pár Mekk mesterünk is, akik a legnagyobb jóindulattal a legnagyobb blődségeket művelik, de nem tűnik fel nekik (pl. blogot írnak a korfballról :) - a szerk. megjegyzése).

Ez önmagában nem baj. A friss sportok gyakran indulnak el úgy, hogy még nincs kész szakembergárdájuk, azt a sport terjesztésével párhuzamosan építik fel, azaz, egy kedvenc kollégám szavai szerint, menet közben patkolják a lovat. És a módszer működik: így lehet lassanként bejutni az olyan, stratégiai helyekre, mint a TF, így érheti el az adott sport, hogy legyen edzőképzése, és így lehet apránként emelni a szakemberekkel szembeni követelményeket.

A magyar korfball lova (szerzőnk ma erős a metafórákban... - a szerk. megjegyzése) per pillanat egyrészt kissé a saját feje után megy, másrészt egyelőre nem látom, ki fog majd bele, és milyen eszközökkel, a patkolásába. Attól tartok, ez is egy olyan szövetségi feladat lesz, amely nem okoz majd egyöntetű népszerűség-növekedést a jelenlegi tagság körében, de elengedhetetlen a továbblépéshez.

Nincs mese: képeznünk kell a szakembereinket. Vagy, ha nem is kell, de érdemes. Edzőket, játékvezetőket, a szövetségben dolgozókat, a meccseken technikai segítséget nyújtó embereket. Jelen pillanatban óriási a lemaradásunk a világ korfball-elitjétől, de egyébként egyes hazai sportoktól is, ami az edzésmódszereket, az edzőink felkészültségét, a technikai és taktikai repertoárt, a mérkőzések elemzésére rendelkezésre álló szoftvereket illeti. Alig vannak korrekt képzési anyagaink magyar nyelven, és esetleges, hogy mikor vannak továbbképzések.

A játékvezetőink a legritkábban nézik vissza a teljesítményüket videón (pedig lehet, hogy szeretnék, legalábbis azok, akik fejlődnének), és a legritkábban kapnak értő, szakszerű visszajelzést a teljesítményükről, független játékvezető-ellenőröktől. Mert ilyenünk sincs nagyon. Pedig lenne, aki alkalmas volna a feladatra. Csak először őt, őket is fel kellene készíteni a feladatra, hogy miről, milyen szempontok szerint (szakma) és hogyan (pedagógia) adjon/adjanak visszajelzést.

A zsüritagjaink nemzetközileg is nagy megbecsülésnek örvendenek, de a továbbképzésük (és az utánpótlás-nevelés) idehaza nem megoldott. Érdemes volna erre is figyelnünk: a nemzetközi korfballban hiány van értelmes, fiatal zsüritagokból. Magyarország lehetne az az ország, ahol az ilyenek teremnek. Nem kell mondanom, mit jelentene mindez sportdiplomáciában, és egy csomó fiatalunk utazhatna a kontinentális és világversenyekre, tapasztalatot szerezni, kapcsolatot építeni. Nem mellesleg, az NB1-es és NB1/B-s meccseken meg lenne oldva a zsürizés kérdése, tehát a klubok által kötelezően delegálandó embereket lehetne másra használni.

A Szövetséget működtetők sem kapnak segítséget ahhoz, hogyan végezzék jobban a munkájukat. Egyáltalán, visszajelzést sem túl gyakran arról, jó-e, elfogadható-e, amit csinálnak. Éppen ezért a Szövetségben érdemes volna bevezetnünk a teljesítmények mérését, értékelését, a jó teljesítmények honorálását és a rossz teljesítmény szankcionálását. Igen, ez azzal járna, hogy pár embertől búcsút veszünk, de legalább biztosak lehetnénk arról, hogy aki marad, az színvonalas munkát végez.

Ez segítene abban is, hogy a Szövetség olyan hellyé váljék, ahová jó tartozni, ahová a fiatalok be szeretnének kerülni. Egyrészt azért, mert azt látják, hogy ott jófej emberek dolgoznak, szemmel látható eredményekkel, másrészt mert azt gondolhatják, hogy a Szövetségben végzett önkéntes munka jól mutathat a CV-jükben, amikor állást keresnek. Ehhez persze kell az is, hogy a tapasztalt vezetők képesek legyenek mentorként átadni a tudásukat a lelkes fiataloknak. Amihez nekik (mármint a vezetőknek) is tanulniuk kell: menedzsment ismereteket, kommunikációt, vezetői készségeket.

Tudom, a jelenlegi helyzetben, amikor máról holnapra élünk, nem biztos, hogy ezek a területek kapják a legnagyobb hangsúlyt. Viszont attól tartok, hogy ha ezek a területek nem kapnak elég hangsúlyt, akkor a jövőben is csak máról holnapra fogunk élni. Az pedig ritkán segít hozzá a fejlődéshez.

(folyt. köv.)